-
a fotográfia küzd azért, hogy önálló művészetként ismerjék el és ne fizikai alkalmazásként – ezért a fotókat igyekeznek a festményekhez hasonlóvá tenni
-
első fecskék:
-
kompozit fotográfia:
-
1850-es évek
-
elkülönül a piktorializmustól (európai festőies fotográfiai irányzat)
-
elkülönül a fotoszecessziótól (amerikai festőies fotográfiai irányzat)
-
Oscar Gustav Reilander: Az élet két útja c. feldolgozását, 30 db dagerrotípiát felhasználva, egyesítve
-
Henry Peach Robinson: A haldokló búcsúja – 5 db negatívból passzintja ösze – ablakban a Halállal – mint egy HDR – kinn és benn is vannak részletek, nagy kontrasztátfogás
-
Alvin Langdorn Coburn
-
Zsákucta az eljárás: visszanyúltak a festészet témáihoz, nem ábrázoltak sebességet, dinamikát, eléggé limonádé volt ez a korszak
-
tény: a legdrágábban elárverezett fotográfiák: a piktorialista és fotoszecessziós képek: (http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_most_expensive_photographs)
-
közjáték: vintage copia: a negatívról végtelen számú kópiát készíthetünk. Kitalálják a vintage copiát, amit a szerző készít a negatívról, kb. 30 darabot, majd belevág a negatívba, megkarcolja, stb – így már nem lehet eredeti képet másolni, ergó megnő az eredeti 30 kép értéke
-
piktorialista (Európa):
-
Robert Demachy
-
Hugo Erfurth
-
Hofmeister-fivérek
-
fotoszecessziós (Amerika):
-
Edward Steichen: A tó holdfény
-
Alfred Stieglitz: A fedélköz c. képe a legkiemelkedőbb – folthatás, új látásmód (?)
-
nemes eljárások
-
piktorialisták s fotoszecessziósok eszközei:
—————————————————————————————————————————-
Stieglitz és Coburn útkeresése
1910 novemberében az amerikai Albright Galéria (Buffalo, New York állam) nagyszabású nemzetközi kiállításon mutatta be a piktorialista fotográfia képviselőit. A kiállításnak, melyen 65 szerző 600 képe szerepelt, 15 ezer látogatója és óriási sajtóvisszhangja volt. Hatalmas győzelem volt ez a hivatalos (értsd: az amatőr klubokban és szalonokban látható) fotográfia fölött. Valami mégsem stimmelt.
A kor legérzékenyebb fotóművészei, mindenekelőtt Stieglitz és Coburn, valamint kritikusai érezték: a piktorializmus immár kifáradt, modorossá vált, önmagát ismétli csupán. Az impresszionista és szimbolista festészetre alapozó esztétikája korszerűtlenné, kézműves technikái követhetetlenné váltak. Új utakat kell találni – de merre keressék?
Stieglitz a 291 galériában már 1908-tól kezdve, a Camera Work-ben pedig 1910-től egyre kevesebb fotót mutatott be. Ehelyett Rodin, Picasso, Braque, Matisseműveit és az afrikai és ázsiai „primitív” művészetet igyekezett közvetíteni az amerikai közönségnek, fölbecsülhetetlen szolgálatot téve ezzel a modern amerikai képzőművészetnek és befogadói kultúrának – de ebből önmagában még nem születhetett meg az új fotográfiai stílus. Az irány, a modernista szemlélet jó volt, csak nem lehetett egy az egyben a fotográfia nyelvére lefordítani.
Pedig Stieglitz a saját fotóművészetében is jó irányban keresgélt, amikor New York-i látképeiben egyre határozottabb lépéseket tett az absztrakt és fotószerű fénykép felé. Ennek az útkeresésnek legszebb példája a Fedélközcímű képe (1907), melyről később úgy nyilatkozott: ha csak ez az egyetlen műve maradna fönn az utókor számára, elégedett lenne a sorssal.
Stieglitz biztos szemmel választotta ki Coburn premodern szellemű képeit is, amikor 1908-ban közlésre méltó fotót keresett lapja számára. Az érem másik oldala, hogy Coburn legabsztraktabb, leginkább modernista képei ebből a korszakából, a Polip(1912)és Az ezer ablak(1912), már nem a Camera Work-ben jelentek meg, Coburn pedig még ebben az évben áttelepült Angliába. Ez utóbbi tények a piktorialista modorosságokat elhagyni kívánó két nagy művész belső bizonytalanságáról, az orientáció hiányáról árulkodnak.