Így fotóztok ti
- december 9th, 2009
- Posted in Nincs kategorizálva
- By Orbán Domonkos
- Write comment
Itt az idő, amikor először idézek egy komplett postot más tollából, engedélyével.
Csupán azért, mert engem elgondolkodtatott. És mert érintve érzem magamat is benne. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel(?)… Tehát az írás:
“Zeusz tolmács, fordító és tanár, a zéblog szerzője. Így fotóztok ti című írása nem csak törzsolvasói számára lehet érdekes.
Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön meg a twitteren (ezek ugye egybe vannak drótozva), hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).
Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.
Délután pedig gyakorlati sessiont tartott — jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.
Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk — de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek — érezhető a különbség.
És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, görbül a háta, fáj a dereka, és laposra ülie a seggét, miközben kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.
Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg az elkészített képeket hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére töredéke az amerikai kollégához képest. Aztán mégse.
Szóval két külön világ, két külön iskola ez, és persze Mike értetlenül áll a dolog előtt, és nehezére esik neki elhinni, hogy dehát itt nem úgy megy az, mint odaát, mert itt egész esküvőket rendeznek meg kétmillió forintból, meg annál kevesebből (nem kell messzire mennem a példához, elég csak a tükörbe néznem), a magyar Józsibogár meg rögtön kezdi megmagyarázva érezni a képek zsenialitását, hogy ja, hát tízezerből én is könnyen kiválogatok ötszáz képet, amin betolom a görbéket, és íme, tökéletes. Ez nem művészet. És rögtön elkezdik az amerikai úr hozzáértését is firtatni, mert hogy milyen profi az, aki nem tolja RAW-ban? Jépeg, kérem? Az is formátum?
Soha nem fogják egymást megérteni, komolyan. Sajnos nincs konklúzió, nincs megfejtés, nincs okosság a végére. Csak a széttárt kéz, és a vállvonogatás. Walk away, George.”
Forrás: http://blog.zepont.hu/,
közvetlen: http://blog.zepont.hu/2009/12/08/igy-fotoztok-ti/
Hogy is fogalmazzak, hogy ne legyek demagóg…
A cikk minden sora igaz. És nemcsak a fotósok vannak ebben a helyzetben, sok szakma képviselői sorolhatnák az ilyen példákat. Mert tényleg ilyen rossz nekünk. (Most mondjam azt – ugyan kit érdekel -, hogy nekem már több mint egy fél évszázada?) De ezen csak az keseredik el így, aki eddig elfelejtett kinézni az ablakon a világra. Mert tényleg, itt keleten ilyen hendikeppel éljük az életet – a nyugathoz képest.
Máshol meg éheznek.
Az utolsó mondat már demagógia. Épp ezért illik a cikkhez (blogbejegyzéshez, mindegy).
Több következtetést én sem vonok le.
Teljesen egyetértünk.
Erre nem lehet mit mondani. Vállvonogatás.
Annyira örültem, mikor olvastam a gondolataimat a cikkben.
Ugyanakkor az is igaz, hogy úgy érzem: itthon is józan és építő/építkező fejlődést tapasztalok, ismerek pár jó, valóban és objektíven jó fotóst. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fenti cikk nem igaz.
Csupán azt, hogy a helyzet változik, ha változatjuk.
Egy barátomtól kaptam anno a 400D-t, első tükrös gépem.
Egy baráttól van a notebook, amiről írok.
És csak mostanában sikerült kitermelni az első összeget, amitől nem deficites az egész vállalkozás. Lett is belőle egy vaku. Ezzel arra célzok csupán, hogy a fejlődés lassú, de ez nem biztos, hogy baj. Ha minőséget eredményez.
(Meg persze az is igaz, hogy a minőség másodlagos – egy ideig. 5 Mpixeles kamerával már kiröhög a piac, satöbbi. Akkor is gonoszul néznek, ha túl keveset kér az ember egy esküvőért – mert rontja a szakma megítélését – persze nem tudják, hogy tényleg sok munka a 700 db raw-kép feldolgozása.)
És a többi, és a többi.
Őszintén örülök, hogy sikerült ezt a jó kis gépparkot összehoznod!
Sokszor elborzadva látom, hogy remek gépekkel és iszonyú drága objektívekkel milyen gyatra képeket szülnek egyesek. Hiába, a pénz és a tehetség két különböző dolog. Más (zenei) téren magam is közvetlenül tapasztalom, hogy a gyakorlás, a tudás és tehetség hiányát drága technikai eszközök megvásárlásával próbálják néha bepótolni, persze hiába. Néha csak ez a tapasztalat tart vissza attól, hogy magam is a dslr-világba merészkedjek. Mert ha őszinte akarok lenni, tudom, hogy igazából nekem sem a technika jelenti a kibontakozás korlátait…
Udvarlásnak tűnik (ámde nincs miért udvarolnom), ugyanakkor őszintén gondolom, hogy nálad a technika a legjobb helyre került. És örülök! Epekedve várom a fotóidat – csupa-csupa önzésből. Mert élvezetet okoznak
A cikk olvasása közben nekem az a magyar valós példa jutott eszembe, az élet egy másik -kicsit hasonló- területéről, ami kb egy fél évszázaddal ezelőtt kezdődött a TV-s szakmában és talán még mindig vannak képviselői a történelemnek. Simi is talán még ennek egy “maradéka” volt.
Nem volt pénz soha a csúcs szerkókra a magyarok mindig is az éppen működő eszközökkal dolgoztak, de minden problémát megoldottak a gyengébb eszközökkel. Ki tudták azokból is hozni azt ami éppen kellett. Külföldön beletoltak egy vagon pénzt és már meg is volt a csúcsszerkó. Csak ezzel az iránnyal az a probléma, hogy még a gépet kezelő magyar szakavatott mestere a témánk, illetve hamarabb lesz sokkal tapasztaltabb mint a kolléga, a tengeren túl megáll az élet ha valami beüt. Azzal mindig az ember lesz az értékesebb ha nincs elkényeztetve. Ez utóbbira is sok területről van hasonló élettapasztalat.
Az meg, hogy ki mennyire “görbül bele” a munkába az meg a hozzáálláson múlik. kb: Fizikailag az lesz előbb öreg aki szellemileg is meg öregszik.