Egy reflexszerű ötlet nyomán egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy már le is szerveztem egy pihenőkirándulást Székelyföldre, ahol talán életemben először végre nem előre kitalált programokon kellett részt venni kötelezően vagy ajánlottan, hanem – jé! – csak azt csináltuk Borival, amihez kedvünk és erőnk volt éppen. Mindenkinek ajánlom az effajta pihenést: igazi kikapcsolódás, a hétköznapi taposómalom szöges ellentéte. És milyen régen vágytuk már…
Oda-vissza az OpenWorld buszaival utaztunk, tizenegy óra alatt teszik meg az utat minden éjszaka ezek a csíkszeredai illetőségű buszok, így a sofőrök kívülről fújják a járást. Tudják a kanyarokat, hogy hol rossz az aszfalt (vagy hol nincs… például Korondon minden tavasszal elmossa a hidakat a patak – ez igaz legenda, megbizonyosodhattunk róla, pedig már hol van tavasz), és hogy merre van beépített sebességmérő rendszer. Mindent együttvéve, a retúr jegyet 10 000 Ft/fő (!) áron vettük, a személyzet minden kívánságunkat leste, a székek kényelmesek voltak – nem panaszkodhatunk.
Sőt… Mivel a sofőrök minden éjjel feltűnnek a határon, elég jól ismerik a személyzetet: egy ‘Kovács’ nevezetű határőrrel azt is le tudták zsírozni, hogy visszafelé soron kívül léphessük át a határt és ne kelljen kivárni azt a körülbelül negyven buszból álló sort, ami előttünk állt. Kovács urat ugyanis igen meghatotta a felajánlott üveg borvíz.
Székelyudvarhelyig busszal mentünk, ott már várt ránk Isti (erdészekhez illő teljes zöld szerelésben) és a jó öreg Opel Frontera, aminek magyar rendszáma és forgalmija van, és nem mellesleg jól át is van alakítva: itthon még pár éve offroad versenyek szereplője volt – így nagyon magas építésű (még rajta van néhány reklám és rajtszám is); Istiék pár éve egy kedves árpádföldi családtól kapták a gépkocsit, mely ma benzin- és gázüzemű, így igazi kincsnek számít a hegyi utakon. Kérdésemre Isti elmondta, hogy már nem egyetlen jogosítványt (saját szavával “hajtásit”) használnak ketten az ikertestvérével Örssel, mint előző látogatásomkor.
Észak felé indultunk, még megállva Zetelakán. Betértünk a boltba, többek közt kutyakaját vettünk a hentesnél – már ekkor elfogott a gyanú, hogy mekkora kutya lehet az amely két kiló csontot eszik meg naponta – később a félelmem beigazolódott. Istiék a medvék, rókák, farkasok és egyéb kedves állatok ellen védekezésképpen nem tacskót tartanak, hanem egy derékig érő, nyáladzó, hosszú szőrű ebet, mely az állítás szerint még kölyök, de akkora fogai vannak hogy én ilyeneket még filmekben sem láttam. És bevallom férfiasan: amikor először megláttam Morgót rohanni, történetesen éppen magam felé, nem nagyon hatott meg Isti “nem bánt” jótanácsa, akármilyen kedvesen is mondta. Morgó ugyanis kaukázusi és lengyel farkasölő keverék. E tulajdonságait meg is mutatta nekünk rögtön első éjjel, amikor éjféltájt medve vágott át a birtokon (szilvázni ment ugyanis). Nagy kalamajka volt heves kutyaugatással és vicsorgással, az egész környék ugatott, de semmi egyéb nem történt. Persze ebből mi semmit nem vettünk észre, mert az igazak álmát aludtuk a csűrben; Istiék mondták el reggel a sztorit és mutatták a nyomokat. Ők a hálószoba ablakából szabad szemmel látták a medvét a telihold fényében. Az állat simán átmászott a magas fakerítésen, nem törődött sem a kutyákkal, sem a patakkal vagy láppal. Csak a szilva érdekelte.
Kata, Isti felesége innen való Cinkotáról (ez még Budapest), együtt nőttünk fel, nagyon régen ismerem. Gimnázium után Sopronba ment az erdőmérnökire, ott találkozott Istivel, aki a zetelaki erdőmérnök fia. Hetedhét országra szóló lakodalmat ültek két éve a Hargita egyik különösen szép lankáján, a Tündérkert Panzió mellett. Én voltam a hivatalos fotós. Katáék azóta mindig hívnak vissza, így kerültünk most hozzájuk.
Sokszor hallottam, hogy milyen érdekes az életük: el kellett menniük a Kárpát-medence legnyugatibb szegletébe, hogy találkozzanak, s most meg a a legkeletibb végében laknak a Madarasi Hargita lábánál.
Egy romantikus faházban laknak hárman: Kata, Isti és az éppen egyéves, tejfelszőke Boróka. A második gyermek október végén várható. A házba nincs bevezetve víz, az áram néha elmegy, erőssége ingadozik, csatornázás sincs – nem is nagyon lehet a Hargita kemény köve miatt, az út is szörnyű. Aszfaltborítást az Ivó völgyében futó, Zeteváraljáról nyíló keskeny út is másfél éve kapott csak, pedig azon régóta üzemel buszjárat is, és üdülőövezetszerűen kiépült a környéke abc-kkel, panziókkal, bolttal, templommal és a helyi gyerekek négyosztályos iskolájával. De az ivói úttól fel Irigyveszére keserves kínok árán jut el minden járgány. Ha eljut.
Az éjszakákat egy romantikus csűrben töltöttük, szénán aludtunk lovak és csirkék felett (és néha macskák mellett) – a padláson. Fene se gondolná, hogy mennyire kényelmes ágy ez így. Szerencsére nem vagyunk semmire allergiásak, mert különben teljesen biztosan megfulladtunk volna reggelre… A szénába ugyanis mindenfajta fűféle bekerül válogatás nélkül, amit levág a kasza.
Reggelente újabb akaraterőpróba várt ránk: kútból húzott vízzel kellett mosakodni, mely elvétve nevezhető melegnek, de annál tisztábbnak (persze szegény Bori kontaktlencsét nem használt egész héten, annyira azért nem bízott a vízben). A hajmosásnál még jobban kellett vigyázni: az ember lába is könnyen görcsöt kapott a vízhőmérséklettől, de amikor az fejet ér különösen veszélyes lehet. Persze, volt egy másik lehetőség is a mosdásra: a kert végén futó kis patak e célra kialakított zúgójában – de sajnos éppen akkor a patak nem folyt, amit nem is bántunk annyira, ugyanis a napos részeken vipera él arrafelé, és ha neadj’ Isten ráhág az ember, könnyen megjárhatja. Ennek tudatában mindannyiszor próbáltunk vastag zoknit és bakancsot felvenni, ahányszor ismeretlen környéken vitt az utunk; persze Katáék – mondani se kell – mezítláb mentek…
Kata főzött ránk is, mintha családtagok lennénk. Gazdag asztal volt. Pálinka, áfonyával ízesített bor, áfonyaszörp – amit maga készített -, likőr, juhsajt, szalonna, szalámik és kolbászok többek közt lóhúsból, gombapörkölt (helyben szedett termésből – Katának ugyanis a gombákhoz is van jogosítványa), gyümölcsleves (szerencsére megszokott, itthoni módon – mert a helyiek ott sósan eszik), nutella, mindenféle lekvár és frissen szedett teafüvek, melyek közül nekünk a menta ment a legjobban. Haha. 
Kenyérért mindig le kellett menni boltba Ivóba, de tejért nem: a tehéntulajdonos család minden este kilencre várta vevőit, előbb nem, mert akkorra fejték meg a teheneket, miután azok hangos kolompolás kíséretében visszatértek a legelőről.
Egyik délután lementünk a zetelaki víztározóhoz. Gyönyörű hely… A gáton fut át a megyei út is Gyergyószentmiklós felé. A 234 hektáron elterülő víztározót három patak táplálja: Sikasszó, Nagy Küküllő és Deság patak. A tó mélysége eléri a 20-30 métert, de egyes állítások szerint helyenként akár a 40 métert is megközelíti. Istiék fürödtek is benne, azt mondták a teteje kellemesen meleg, de alább már nagyon hideg. Borókát is bevitték a nagymamától kapott kicsiny, felfújható hajóban, hogy ne érje semmiképp hideg víz, de hamar feladák: a román tengerparton vásárolt úszógumi több helyen lyukas volt, pedig most vették ki a csomagolásból.
A tó vízszintje a két teljes hónapon át tartó (június és július) esőzések miatt több métert emelkedett és még most is a szokásos szint felett volt. Látni lehetett a nyomokat: a fenyők oldalt, a parton nem bírták sokáig a vizi életet, sok megadta magát közülük.
Isti egyébként az egyik diplomáját igen érdekes témában írta: arról, hogy a medvék milyen arányban betegítik meg a fenyőfákat azzal, hogy lehántják a kérgüket az alattuk folyó édes gyanta reményében, melyet aztán kitartóan nyalogatnak. A kijelölt egy hektáros területen minden fát beszámozott és követte állapotukat. Megállapította, hogy az erdő nehezen bír el ennyi medvével, két és félszeres az aktuális medveállomány a normálishoz képest. Ráadásul a kéregtelenített fákat később sokkal egyszerűbben támadja meg a sebzett helyen bármilyen betegség.
Ez csak egy kicsiny beszámoló volt a kinn töltött szűk hétről, de talán megérte leírnom, nagyon tanulságos volt ez az út. Lehet pénz nélkül is élni, mindent megad a természet amiből hiány van.
Tegnap kaptam Katától egy e-mailt, talán nem haragszik meg, ha idézek belőle.
Szia!
Remélem szép élmény maradt nektek ez a kirándulás, és jöttök még hozzánk. Talán majd jobb szállással is tudunk szolgálni, mint a csűr, idővel…
Közben nálunk beállt az ősz. A Hargitán már kétszer havazott. Egy ideje már fűtünk is. Vége lett a nyárnak. Milyen gyorsan eltelt.
Jó érzés, hogy vannak barátaink, akik nem felejtenek el minket, és habár ilyen messze a “világ végére” költöztem, mégis milyen sokan jönnek és meglátogatnak. Igazán tartalmas nyár volt, és ezt nektek is köszönhetem. Talán ezt érzem igazán küldetésemnek, hogy ha el is vonultam a világtól, megmutassam minél többeknek, hogy egyszerűen, szegényesen milyen boldogan és szabadon lehet élni. Hogy nem minden a vagyon és a rang. Megéreztem, hogy a két kezem munkája a legértékesebb, és semmivel sem nehezebb ha munka árán érek el valamit, mintha pénzen veszem meg. De mindenképpen békésebb és tisztább így.
Szeretnék minél többeket elhozni ide, hogy érezzék meg a tisztaságot és békét. Remélem ti is éreztétek. Itt szó szerint közelebb vagyunk az éghez.
Bármikor szívesen látunk ezentúl is, és hozzatok másokat is, akik nyitottak az Ég felé, és tudnak valami értéket hazavinni innen.
Köszönjük látogatásotokat
Mi
Bori naplóbejegyzése:
Nulla alvás, kómás szemek, kávéhiány, kontaktlencsenélküliszem, a kocsi, ami mindent bír. Süt a nap. Pedig ez Erdély. Pedig augusztus vége. Megérkezünk Udvarhelyre, átrázkódunk (a szép értelmében) Zetelakára, már majdnem bepisilünk…jó. Doma kicsit nem annyira, de lehet hogy csak férfiasan nem vallja be, aztán végre fel a hegyre. A Hargitára. Vár ránk egy Kata egy sétáló babával. Meg egy medve. Ja nem! Az a kutya. Van még sok más állat is, de főleg légy. Még medve is. Mármint igazi. Éjjel. Csak éppen a csűr annyira hangszigetelt, és kényelmes, hogy átalusszuk az egészet. Pedig még a kerítést is széttöri másztában…:) Másnap először próbáljuk ki a Hogy mosakodjunk folyóvíz nélkül? című részt. Furcsa, megszokható…legalábbis arra a pár napra. A hosszútávot nem tudom…:) Pakoluk boglyát, vigyázunk, nehogy viperára tapossunk, megyünk, amerre a szemünk lát, látunk olyan szépeket, hogy az leírhatatlan, eszünk medvekakit…:D…értiakiérti, figyeljük, Isti milyen jóízűeket tud enni, megyünk este tejért, eredeti, helyben folyó (?), a kutyák épphogy nem esznek meg, majd alszunk olyatdeolyat, hogy véletlenül fél12kor kelünk(!!!). Kár hogy vége. Kár hogy Budapest ilyen büdös. Kár, hogy valaki nem tud ilyen szépre gondolni a metrón. Kár, hogy várni kell a következő nyárra. Köszönjük Nekik, a Fodor családnak, s Domának. Hogy intézte, hogy képezte, és hogy húzott helyettem vizet a kútból.
