Remélem ezek után el lehet képzelni, hogy milyen jó itt fotózni – főleg ha nem július közepén, délután kettőkor, tűző napon és izzadva kell tenni. Ennél rosszabb fényeket el se tudok képzelni esküvői fotózásra. De a park az nagyon szép.

Németországi koncertturné, bicikli- és ruhavásárlás, csőtörés, Bori.
Az élet márpedig gyönyörű.

az a helyzet, hogy mivel egyszerűen nincs időm semmire hétköznap, ezért utazás közben fotózom. Úgyhogy, ha meglátsz egy fura és elvetemült, szakállas, hosszúhajú művészkét valamelyik (bármelyik) metrómegállóban 500D-vel és fix 50-nel vagy 70-200 f4-gyel és vakuval, akkor ne habozz ráköszönni, hogy hé te bolond, lebuktál. Majd mosolygunk egy jót magunkon – én legalábbis biztosan -, sőt örülni is fogok, hogy Ákosékon kívül (vagy belül) mást is megismerek, aki hozzám hasonlóan elvetemült és a metróban fényképez duzzogva. Bocsánat, hogy mindenkit csak Ákoséknak nevezek akik pl. tegnap este ott voltak a Zebrában játszani, de így egyszerűbb – nekem mindenképp, mert a szakértelmen és a ‘jó arc’-ságon túl senkiről nem tudok egy büdös kukkot sem. De ez szerencsére nem nagy baj, hisz nem függ ettől emberélet – érti aki érti. [Ebben a pillanatban frissítés történt; a szombati offline fotós blogos találkozó beszámolóját itt olvashatjátok!]
Hogy miért nincs ideje fotózni egy zeneakademistának? Leírom egyetlen napom, pl. a múlt szerdát. Nem extrán hosszú, teljesen átlagos. (Az egyházzene-karvezetés szak kicsit bölcsészet is, sok elmélettel a gyakorlat mellett, félévente kb. 30 tárggyal. Majd meglátjátok.)

• 10:00-11:50 – szolfézs-zeneelmélet
• 12:10-12:30 – orgonakíséret-felmondás a Szt. Teréz templomban
• 13:00-13:30 – orgona gyakorlóidő, kaja
• 14:00-15:30 – gregorián műfajok
• 16:00-16:45 – liturgika – zsolozsma
• 17:00-17:45 – orgna gyakorlóidő, kaja
• 18:00-18:45 – etika
• 19:00-21:00 – Schola Hungarica próba
• 21:30-22:30 – Stella Énekegyüttes próba

Ebből a két utolsón koncertekre próbálunk: londoniakra, párizsiakra, németországiakra. Hozzá kell tenni, hogy naponta minimum két óra az oda-vissza út hazáig, ha a BKV kegyeskedik szolgáltatni.

Na ezért netezem és kapcsolódom ki éjjel, alszom éjfél-félegytől nyolcig-kilencig. E hétvégén kirúgtam a hámból, mert elmentem Veletek stúdiófotózni, és megnéztem két focimeccset is interneten – hála a Digisportnak. Szörnyű vagyok.

Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy portrék, hát igen. Aki követi flickres mozgásomat láthatta, hogy mostanában portrékat tettem fel szinte kizárólag, és ez előreláthatólag nem is nagyon fog változni. Bocs, Anita. Majd még lesznek romantikus és szép természet- és városképek is, ha kilépek az aluljáróból, de most megszerettem a streetfotózást annak minden kockázatával és izgalmával együtt. Még a fényerőtlen obikkal is fegyverszünetet kötöttem, mert az aluljárók neonfénye elég szépen teríti az árnyékokat, mint az őszi köd.

Ezért most ide fogok tenni egy egyelőre rövid slideshowt az eddigi streetfotóimból, tervek szerint az anyag folyamatosan bővülni fog önmagától, ha a flickrre új képet teszek és megfelelően tagelem (főleg ha egyszer levetkőzöm a 200 képes limitet egy pro előfizetéssel – már közeledik az időpont, nagy buli lesz). A képek saját sztorijait a flickren lehet követni minden egyes kép alatt. (Flickres képtáram itt.)

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Medvefotózás?
Igen.
Arról van szó, hogy ma megkeresett egy személyes jóbarátom, aki erdész és vadász – a párjával együtt – és minden más is ami a témakörrel határos. Az Ivó völgyében laknak – Székelyudvarhelytől 30 km-re -, és szívesen szerveznének farkas-fajd-medvenéző/fényképező túrákat, mivel ők maguk nagyon sűrűn találkoznak velük és ismerik az életmódjukat, és élőhelyüket: a Hargitát – mint a tenyerüket. Jómagam is megcsodáltam a tudományukat a nem is olyan távoli múltban, amikor volt szerencsém az esküvőjüket fotózni Zetelaka és a Madarasi Hargita környékén.
Erről a témáról majd írok egy részletesebb beszámolót, figyelemfelkeltőt, toborzót s kedvcsinálót, amint lesz elég agykapacitásom, de már lehet kezdeni gondolkodni, hogy kinek van kedve egy efféle kalandban részt venni.

Már csak egyetlen témám maradt, a legkínosabb.
Megyek Londonba 2010. március 4-től 9-ig. Azonban 20 mm a legnagyobb látószögem, s ez az érték még meg sincs szorozva az APS-C CMOS 1,6-os ekvivalenciájával. Ellenben nincs is pénzem most egy halszem vagy egy ultranagylátó (pl. Sigma 10-20 vagy 15-30, vagy Canon 10-22) beszerzésére vagy bérlésére. Ezért szeretném megkérdezni halkan, hogy esetleg nincs-e valakinek felesleges, Canon bajonettes nagylátója egy hét időtartamra számomra…? Irtó hálás lennék. De komolyan. Majd kitalálok valami honoráriumot a kedves felajánlónak.
Köszönöm.

Ne feledd, hogy ha téli-havas tájat fényképezel, kell egy kis föléexponálás – minimum egy fényértéket javaslok. Enélkül a képek alexpósak lesznek, ugyanis a nagy fehérség becsapja a gépek fényérzékelőjét és így aláexponálnak. Ez fontos.

A képeket Stellanyának ajánlom.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

A móka után kacagás következett: kicsi ámde annál eredményesebb orgonagyakorló óra után Gödöllőn összefutottam hírhedt Annus Family apraja-nagyjával és Domival meg Andrissal, akik nem csak nézték és fényképezték a havat, hanem estek-keltek rajta – popsitepsik, szánkók és egymás segítségével. Petit például eltemették, de engem is bevontak a partyba. Jutalmam átázott ruha és nevetés, Annuséknál gyümölcssaláta és sült kolbász várt a kandalló mellett. A levezetést a szokásos hazahévezés jelentette.

2009 utolsó hetében hátunkra vettük Gödöllőt, és sétáltunk vele a szokásos kutyasétáltató úton – de most Szeder nélkül. Nem volt egyszerű összehozni a randit, ugyanis zenészek lévén sok a program év végén is, meg hideg is volt akkor nagyon – ezért felettébb boldog voltam, hogy mindezek dacára mégis sikerült beprogamozni egy utolsó fotósorozatot 2009-ben. Köszönet és hála érte Rékának (hic et nunc – et semper), hogy korán kelt, szépen felöltözött, és csak az én kedvemért pózolt kicsit a kamerának. Még a kabátját is levette. Magától! Nagyon örültem.

Gödöllőn a Nyolcas és a Katlan felé vettük az irányt, fel a focipályák mellé, ahol a kis erdősáv mellett találtunk egy levágatlan kukoricatáblát. Rékából kibújt a stylist, és futásnak eredt be a kukoricásba, nem győztem lődözni – majd futni utána vakustol-kamerástul. Itt remek lehetőségek nyíltak fotózni a kukoricás dzsumbuj miatt, és mivel volt egy kis köd és alacsony, sűrű felhőalap, így árnyékok sem adódtak, vaku csak ritkán kellett.
Ezután vissza a kabátokért, és le a salakos focipályára, ahol – agrártudományi egyetem területén lévén –  találtunk egy traktorkereket, persze tele üres üvegekkel – ez akkor minket nem nagyon zavart. Itt is sikerült pár portré; s mert mivel a kétórás session végéhez közeledtünk és fáztunk, hazafelé már csak egy szimpatikus fasor mellett álltunk meg pár pillanatra. Otthon már várt az ebéd s a család vendégszeretete, melyre nem is számítottam. Köszönettel tartozom feléjük is.

Mérleg:
- a kétórás fotózás alatt végig a következő eszközöket használtam: Canon EOS 500D + Canon 70-200 F4L USM + Canon Speedlite 420EX, rá mini softbox. Az érzékenységet fix 400 isora állítottam. Ez elégnek bizonyult a megfelelő rekeszhez és záridőhöz, de nem is zajosodott a kép kellemetlenül.
- a fotózás időtartama alatt 127-szer exponáltam. Ebből máig 23 képet publikáltam, és várható még kb. 2 db. Ez nálam az eddigi, ilyen jellegű munkáimhoz képest nagyon jó arány – mert volt 200/4 is.

Elmondhatom, hogy nagyon elégedett vagyok ezzel a fotósorozattal, még akkor is, ha nem így terveztem előre. De legalább maradt lehetőség, ötlet a legközelebbire is.
Köszönöm Pozsár Katának is a dicsérő szavakat, és az előre mutató – még csak – tervecskéinket.

Érdekes, hogy amint portrékat tesz fel az ember flickrre, megugrik a látogatottság. De az is lehet, hogy csupán Réka miatt van így. Nem tudom, mindegy is – a lényeg ugyanaz.

És akkor a végére iderakok pár jobban sikerült képet, csak rövid slider segítséggel, a flickres accountomból.

Created with Admarket’s flickrSLiDR.

Majd még lesz jobb, ez csak próba. De annak nagyon jó szerintem. Tegye fel a kezét, ki látott már EOS 500D-vel készült HD videót?

És, nem bírom ki, hogy ne tegyem fel azt az a cappella darabot, amit a PROFIK kórusával énekeltünk ugyanezen koncerten. Ez már nem tartozik szorosan a fotóblog imázsához, de annyira tetszik nekem, meg kell mutatnom.
Jean Mouton: Nesciens Mater (8 szólam)

Hogy hogyan keverem a színeket?

1. Megnyitom a képet: DPP-ből (Digital Photo Professional - aktuálisan: 3.6.0.0.). Ezt a programot azért szeretem, mert nagyon szép részletesen látom benne a képeket, egyből kiszúrható minden hotpixel, színzaj, mocsok vagy bemozdulás. Semmi másért nem használom, de erre ezt találtam a legalkalmasabbnak. Tehát, ha a kép az említett kritériumoknak megfelel, akkor irány:

2. Megnyitás Adobe Photoshop Lightroom (-éppen: 2.4) felületen.
Itt, ha a jobb fülecskék között a Library-re kattintunk, akkor máris alakíthatunk a képen – például előre beállított színstílusokat adhatunk az eredetihez. (A teljesség igénye nélkül: Aged Photo - barnított, amolyan szépiás és vignettált; BW High Contrast – ennek minden benne van a nevében: erős és éles fényt ad, persze monokróm változatban; Sharpen for Portraits – finom utóélesítés kifejezetten portrékhoz – a finom élek kontrasztját növeli csupán, a zaj alig nő.) Ezeket érdemes használni. Persze nem állandóan. Kipróbálni mindenképp muszáj.
Az említett Saved Preseteken kívül fehéregyensúlyt és expozíciót is korrigálhatunk egyetlen gyors mozdulattal. A kép kontrasztarányainak változtatására vagy itt van lehetőség a Recovery/Fill Light csuszkáinak huzogatásával, vagy később Photoshopban a Shadow/Highlight (árnyék/csúcsfény) menüt használva. Ez a menü azért hasznos, mert külön engedi változtatni az árnyékos és csúcsfényes (kiégett?) részeket. Szinte minden képemen alkalmazom. (Túlzásba ne vigyük a használatát, mert az képregényszerű, részlettelen képeket eredményezhet.)
Külön érdemes figyelmet szentelni a Clarity/Vibrance csuszkapárra: ezekkel kontrasztot és telítettséget – szaturációt – változtathatunk. Magyarosan: vibranciát. Mindegy. Fontos. Ismerni kell.
Ha a Lightroom ablak jobb felső sarkában ezután a Develop fülre kattintunk, ismét újabb opciók kápráztatnak és kényeztetnek. Nem kell megrettenni, ez elég kellemes meglepetés ugyebár.
Itt már eltűnt a Saved Presets legördülő menü, helyette előtűnt pár újabb hasznos program: Crop Overlay (vágási lehetőség, elforgathatóság, vízszintezhetőség – sokkal egyszerűbb itt, mint Photoshopban!), Hue-Saturation-Luminance – állítási lehetőség, akár szelektíven is – csak bizonyos színeket és helyeket változtat (ez is sokkal egyszerűbb, mint PS-ben!), Sharpening (élesítés), Noise Reduction (zajszűrés), Chromatic Aberration (kromatikus aberráció-eltűntetési lehetőség: ez röviden annyit tesz, hogy gyengébb optikáknál az éles kontraszthatárokon fantom elszíneződés jelentkezik – kék, lila, zöld, stb. – gyakori objektívhiba, de könnyen orvosolható, és orvosolandó!), Lens Vignette (a kép négy sarkát világosíthatjuk vagy sötétíthetjük vele kedvünkre) – és nem utolsó sorban utókalibrálhatjuk kameránk színeit.
Ha ezek után nyomunk egy Ctrl+Shift+E-t, akkor máris importáltuk képünket Photoshopba, az utómunkákat befejezni.

3. Adobe Photoshop CS3 Extended Version 10.0-t használok.
Itt már alig kell működnünk valami kicsikét, mert előzőleg Lightroomban minden elsődlegest helyre hoztunk (ha volt mit).  Manapság már csak a retus és rétegelés miatt használok Photoshopot. Persze még mindig kihagyhatatlan, mert más programok nem tudják azt amit ő – vagy ha kísérletet tesznek is rá, az eredmény nem kielégítő. (Itt mindenféle freeware képszerkesztőre gondolok.)
Nagyjából már kész is a képünk (és még szó nem volt actionről vagy pluginról…). Én három dolgot szoktam a végleges mentés és webre töltés előtt csinálni. Az egyik a vízjel a fotóra, a másik a keretezés (Ctrl+Alt+C), és végül a kicsinyítés webes méretre (kb. 800×600 px). A kicsinyítéssel kézen fogva jár az életlenedés – ennek ellesúlyozására a már kicsinyített képen létre szoktam hozni egy kb. 30%-os átlátszóságú réteget, melyre ráfuttattam egy élesítő szűrőt (Filter/Sharpen/Sharpen). Rétegek összeolvasztása (Flatten Image), majd mentés, és kész.

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyi mindenen átesik minden egyes kép, akkor minek plugin és az action. Mit tud nekem segíteni?
Csupán az időt rövidíti le, és ez nem is kis segítség egy 7-800 rawképes esküvő után.

Az actionök akkor jönnek jól, ha ugyanazt a munkamenetet kell eljátszanom sok képpel. Ilyenkor csak betáplálom a PS memóriájába a munkamenetet, az megjegyzi. A következő képnél már csak le kell játszani az actiont és hipp-hopp kész is ugyanaz a munka. Ajánlom ezt kicsinyítéshez, utóélesítéshez, keretezéshez. De van pár komolyabb, közkedvelt és neten terjedő, legális action. Itt találtok párat. Amit ajánlok, az az Urban Acid, és a Midnight Sepia. A szépia lágyít és melegít, az acid kékeszöld – már-már posztmodern hangulatot kölcsönöz. Mindkettőt szeretem használni.
A letöltött fájl egy zip fájl, amit

1. kicsomagolunk és szabadon választott helyre elmentünk.

2. Megnyitjuk a PS-ben az Actions-t, majd a piros pötty helyén egy jobb klikk: Load Action.

3. A megjelenő Tallózás/Browse segítségével megkeressük az imént elmentett acidactiont és betöltjük a PS-be.

4. Legközelebb már lehet is használni, Window > Actions > Urban Acid > Play.

5. A Play gombbal indítjuk el az action lefuttatását a fotón.

6. Mindegyik változtatás új rétegen történik, ezeket lehet módosítani utólag is.

7. A végén, ha elégedettek vagyunk, akkor Layers > Merge layers és kész is a csodás acidos fotó.

A pluginekről:
Tapasztalat teszi a mestert. Sok plugin van, köztük nagyon sok a kártékony. Ezalatt azt gondolom, hogy túl sok zajt termel, vagy csak nagyon ritkán használható, stb. De találunk ügyeset is.
Amit ajánlok, az a Nik Software által gyártott Silver Efex Pro és a Color Efex Pro 3.0.
A Silverrel a legkülönbözőbb fekete-fehér képeket állíthatjuk elő gyorsan, sokféle stílusban (még hitelesnek tűnő múlt századi gyűrött-tépett újságpapírost is).
A Color Efex Proval még több opciónk van: átfuttathatunk a képen sok filtert (amik később természetesen új layerként fognak megjelenni a .psd dokumentumunkon – későbbi finomhangolást biztosítva), idemásolok párat, és a képet is érdemes megnézni.

Cross Processing – az analóg, filmes időket idézendő
Film Grain, Effects
Classical Soft Focus – lágyítás
Glamour Glow –
High Key
Indian Summer – szerintem ennek a neve a legjobb

Idemásolok még két érdekes videót. A fölső a raw-feldolgozáshoz segít, szintén Lightroomban. Az alatta lévő videó pedig egy rövid photoshoot ugyanattól a szerzőtől. Hm, lehet belőle tanulni.

RAW Processing from Aaron Nace on Vimeo.

Behind the scenes Torn from Aaron Nace on Vimeo.

Így ír Robert Capa – született Friedmann Endre – 1947-ben New Yorkban kiadott könyvében (eredeti cím: Sightly Out of Focus), melyet Karácsonyra kaptam meg Hópihétől, s amelynek 240 oldalát nem egészen két nap alatt sikeresen abszolváltam. Remélem érzékelhető, ahogy a könyv olvastatja magát – persze ez nem is csoda, hisz Capa filmforgatókönyv alapjául írta.

“Ha nem elég jók a képeid, akkor nem vagy elég közel” – írja később ars poeticáját, melyet alá is támaszt saját élettörténetével: sokszor az első volnalban harcolt a rohamcsapatokkal, vagy rögtön a parancsnok után ugrott ki a légideszant-egységgel Olaszország felett – vagy: az első partaszállók között ér francia földhöz a normandiai partraszálláskor (Omaha Beach, 1944. június 6.). De ennekelőtte, már  22 évesen a spanyol polgárháborúban fényképezett (1936). Ezért vált gyorsan világhírűvé, a Life magazin lapjai 6-7 oldalas cikkekben közölték képriportjait – pedig eleinte írónak készült, fényképezőgép csak véletlen akadt a kezébe…

“A víztől meg a félelemtől kimerülten hasaltunk a tenger és a szögesdrót akadály közt húzódó, keskeny, nedves homoksávon. Amíg hason feküdtünk, a part enyhe emelkedője némi védelmet nyújtott a géppisztolyok meg a puskák golyói ellen, csakhogy a dagály a drótakadály felé kényszerített bennünket, ahol a gépfegyverek kezelői kiélvezhették a szabad vadászidényt. Laposkúszásban elindultam Larry barátom felé, aki az ezred ír származású tábori papja volt, és cifrábban tudott káromkodni minden amatőrnél. – Te nyomorult félfrancia! – mordult rám. – Ha nem tetszett itt az élet, mi a jó nyavalyának jöttél vissza? – Miután a vallástól megkaptam a kellő vigaszt, előhalásztam a második Contax gépemet, és fotózni kezdtem, bár a fejemet nem emeltem fel.

Partszakaszunk, a „Könnyű Vörös” a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whisky vei kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.

A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot – elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna. Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam… aztán begolyóztam.

Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót, és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitécek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok az arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. – Csak a kezemet törlöm szárazra azon a csónakon – hajtogattam magamban.

Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát…

Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az első személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. Ő azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával.

Úgy bántak velem, mint egy valódi hőssel. Felajánlották, hogy repülőgéppel visznek Londonba, csak számoljak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról, és elhárítottam az ajánlatot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az első induló hajóval visszatértem a hídfőállásra.
Hét nappal később értesítettek, hogy a „Könnyű Vörösről” készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Capának túlságosan remegett a keze.”

Jó barátságban állt a kor legnagyobbjaival, többek közt Henry Cartier-Bressonnal, David Seymourral és  André Kertésszel. Több csatában harcolt Hemingway mellett. Majdnem feleségül vette a kor egyik filmcsillagát, Ingrid Bergmant is. Igazi nagyvilági fickó volt.
Az indokínai háború fotografálása közbenvesztette életét. Begázolt egy rizsföldre, hogy jobb rálátása nyíljon a dzsipkonvojra. Taposóaknára lépett, fényképezőgépével a nyakában halt meg.

A kötetet mindenkinek ajánlom olvasásra; krimi, szerelem, háború – és egy kis fotográfia – minden adott tehát egy jó olvasmányhoz.

Más téma: Bazsik Ádám barátom megkeresésére a következő hét header került elkészítésre az http://ifigodollo.hu/ oldal részére. Hasonló módon készül a névjegykártyám is. Ha kész lesz, megmutatom.

legújabb fotós élményem a friss hó és a gyönyörű pesti csend összjátékából alakult ki, érdekes módon ez egy józsefvárosi ad hoc stúdióban zajló cd-felvételen való fotózást jelent – mondom annak, akinek nem volt egyből világos a mondatszerkezet.

Zsoltival nem rég hozott össze a jósors, Joci s Dani barátom által. Mindketten csoporttársaim a Zeneakadémián.
Megkeresett, hogy szeretne egy portfóliót, promóciós oldalt. (Ő egyébként híres énekes, állami rendezvényeken is hallani, és nem utolsó sorban a Honvéd Férfikarban énekel.) Dani csinálná az oldal többi részét – én sajnos ehhez a fajta munkához nem értek, de Dani nagy spíler benne. Ily módon egy igazi zenész csapat jött össze. Ez tulajdonképpen nem hátrány egy szintén zenész profil kialakításakor.

Egyelőre csak pár képet hoztam, majd bővül a sor. A terv az, hogy készüljön pár werk fotó a konkrét cd-felvételről studióstul, Monostori Feristül (zongorista), és persze Zsoltistul; és ezen kívül pár igazi, laza portré: itt a tél és a nagyváros, tele jó helyekkel. Már csak ki kell menni az utcára és fényképelni.
Sajnos (vagy nem) egyelőre csak werkeket mutatok, mert a hó – mint már írtam volt – csak ma jött meg. Ha valaki nem vette volna észre.

“Zeusz tolmács, fordító és tanár, a zéblog szerzője. Így fotóztok ti című írása nem csak törzsolvasói számára lehet érdekes.
Régi sztorival jövök elő, de azért teszem, mert bár egy hónap telt el az esemény óta, a történet lényege ugyanannyira valid most, mint egy hónappal ezelőtt, és ez még így is fog maradni jó darabig. Nem tudom, ki emlékszik rá, néhány hete azzal “dicsekedtem” az arckönyvön meg a twitteren (ezek ugye egybe vannak drótozva), hogy egy esküvői fotóst tolmácsolok (a photopress színeiben, jegyzem meg csendesen).
Az előadó Mike Larson volt, aki amúgy csodás képeket készít, ehhez nem férhet kétség. Nyilván a modellfotózás (merthát az esküvői fotózás mégiscsak a modellfotózás egyik válfaja) külön műfaj, és ennek rengeteg csínyja-bínja van, amit az embernek ki kell tanulnia, Mike tulajdonképpen erről mesélt. Hogyan kezeljük a modelleket, hogyan prezentáljuk magunkat, mint fotóst, hogyan építsük fel a fotózási bizniszt, és egyáltalán. Az ember tele volt lelkesedéssel, és teljesen érthető módon adta elő az ő módszerét, ami neki működött.
Délután pedig gyakorlati sessiont tartott — jött két modell, aztán őket kente-vágta, a magyarok meg igyekeztek ellesni a praktikákat, fortélyokat, hiszen végülis ezért jöttek. Aztán persze kiderült, hogy azért más a felfogás, más a mentalitás, és főleg teljesen más a piac, ezért egyszerűen nem lehet összehasonlítani a két iskolát, mármint az amerikait meg a magyart.

Sajnos muszáj a pénzről beszélni, egyszerűen muszáj, hiszen ez az a faktor, ami miatt teljesen más az ottani és az itteni fotósok hozzáállása. Szóval amikor megkérdezték/megkérdeztük Mike-ot, hogy hát végülis mennyibe kóstál ez egy esküvő végigfotózása a té kliensnek, akkor Mike nem rejtette véka alá, hogy igen, ez a szolgáltatás 6500-7500 dollár közötti áron mozog. (Osztokszorzok 1.200.000-1.350.000 HUF.) A mieink örülnek, ha ennek az ötödét-hatodát megkapják. Odaát az esküvői fotós kiléte fontos tényező. Nálunk meg az egyik utolsó szempont, kábé azzal egyenértékű fontossággal bír a kérdés, hogy na most melyik pap celebrálja a misét. Szóval a fotós díjazása igencsak eltérő a két országban. És mi tér még el? Persze, a váz meg az objektívek ára. Odaát kb. 30-40-50%-kal olcsóbb minden. Nyilván, drágább az életbiztosítás, a lakás, az egészségügy, meg minden, de ezt most tegyük egyelőre félre. Ott egy Canon 5D Mark II váz legyen mondjuk 2900 dodó. Mike barátunk egy munkájából kábé két és fél darab ilyen gépet vehet. Ugyanakkor nálunk ugyanez a váz 630 darab ezres, és ha Fotós Józsi megcsíp egymás után négy-öt jó melót, akkor már rögtön vehet is egy vázat magának. És a váz még csak az egyik dolog, az objektívparkról még nem is beszéltünk — de a váz bőven példázza azt, hogy miről is van szó. Egy melóból két és fél eszközt venni, illetve négy meló kell ahhoz, hogy egy eszközt vegyek — érezhető a különbség.
És akkor innen már minden magától értetődik. Világosan érthető az is, hogy Mike miért engedheti meg magának, hogy alkalmanként 7-10.000 képet is ellőjön. Józsibogár tudja, hogy a zárszerkezet élettartama véges, és 1500 kép fölé nem megy. Mike jépegben dolgozik, legfeljebb tol egy bracketinget, és a belőtt beállítás alá meg felé lő 1/3 FÉ-vel. Így tulajdonképpen háromszor annyit fotóz, több szemetet gyárt, de hol érdekli ez őt. Ha tönkremegy a váz, vesz másikat. Másik gépet. A mi Józsibogarunk meg átteszi a masinát RAW-ba, és inkább szöszöl vele otthon, görbül a háta, fáj a dereka, és laposra ülie a seggét, miközben kidől-bedől pécéje előtt tologatja a görbéket, pixeleket az internetről lehakkolt Lightroomban. Sosem fog ő esküvőnként tízezer képet lőni. Egy szezon alatt tönkrevágná a gépet, egy zárszerkezet csere számára azt jelenti, hogy egy vagy két esküvőjén “ingyen” dolgozott.
Mike jogtiszta szoftverekkel dolgozik egy tizenötös meken (ha utazik), egyébként meg az elkészített képeket hazapaterolja az otthoniaknak, és a színkorrekciót, pixelbaszást, retust, görbeállítást az erre felfogadott négerei csinálják meg. Hol tudna áldozni a magyar fotós erre pénzt? Acer vagy Asus laptop kilóhatvanér, jöhet a hekkelt Lájtrúm, és ha akarna se tudna pixelbuzerátort felfogadni, pedig annak az órabére töredéke az amerikai kollégához képest. Aztán mégse.
Szóval két külön világ, két külön iskola ez, és persze Mike értetlenül áll a dolog előtt, és nehezére esik neki elhinni, hogy dehát itt nem úgy megy az, mint odaát, mert itt egész esküvőket rendeznek meg kétmillió forintból, meg annál kevesebből (nem kell messzire mennem a példához, elég csak a tükörbe néznem), a magyar Józsibogár meg rögtön kezdi megmagyarázva érezni a képek zsenialitását, hogy ja, hát tízezerből én is könnyen kiválogatok ötszáz képet, amin betolom a görbéket, és íme, tökéletes. Ez nem művészet. És rögtön elkezdik az amerikai úr hozzáértését is firtatni, mert hogy milyen profi az, aki nem tolja RAW-ban? Jépeg, kérem? Az is formátum?
Soha nem fogják egymást megérteni, komolyan. Sajnos nincs konklúzió, nincs megfejtés, nincs okosság a végére. Csak a széttárt kéz, és a vállvonogatás. Walk away, George.”

Forrás: http://blog.zepont.hu/,
közvetlen: http://blog.zepont.hu/2009/12/08/igy-fotoztok-ti/