Igazából ez a post, vagyis az ebben szereplő képek egy 50 mm-es blogba is simán beférnének, ugyanis a bejegyzés minden képét ezzel a kis műanyag obival lőttem. Azért szeretem, mert könnyű és mindenhová befér, így hosszú napokra is magammal tudom vinni; a vázzal, egy akksival és 4GB memóriával egyáltalán nem foglal sok helyet. És még a fényerő és a bokeh is elég jó, ráadásul könnyű is, mert műanyag. És fontos, hogy a kihívás is nagyobb a fix látószög miatt. Zoomobival sokkal egyszerűbb az élet.
Úgyhogy elszántam magam, és próbára menet megnéztem a rakpartokat, amiket aznap öntött el a Duna. Már le voltak zárva, és az igen tisztelt Nép hamar birtokba is vette. Sétált, biciklizett, romantikázott. Furcsa volt a csend: nem lehetett autózúgást hallani ott, ahol általában zaj van és benzingőz.
Fotóztam embereket is, nem csak vizet. Nem is én lennék, ha csak a Duna lenne a képen… Volt olyan apuka, aki elkérte a képet – adott névjegykártyát, hogy oda küldjem a fotót melyen csemetéje biciklizik a már vizes rakparton a lemenő nap fényében, háttérben a várral. A kedvenc jelenetem mégis az, amikor két lány ült a szalagkorláton, én meg hátulról fotóztam őket. Megláttak, összemosolyogtak, és hatalmas csókolódzásba kezdtek, intenzíven – de csak rövid ideig. Nagyon meglepődtem és melegem lett… De a pillanatot sikerült elcsípni, lejjebb láthatjátok. Jó kép. 
Fertelmes érzés tudni, hogy edelényi fotós barátom az életéért küzd, én meg itt rohangálok Pesten mint pók a falon, élem a megszokott kis életem, és fotózom az áradó Dunát “mert az olyan szép”. Valahol nincs jól ez így. Nem tudtam elmenni homokzsákot pakolni kötelességeim és vállalásaim miatt, habár szívem szerint inkább a gáton lettem volna.
A képeket ezért Oszkornak ajánlom, Edelénybe küldöm. Remélem alakul a helyzet.
