photoblog

Egy reflexszerű ötlet nyomán egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy már le is szerveztem egy pihenőkirándulást Székelyföldre, ahol talán életemben először végre nem előre kitalált programokon kellett részt venni kötelezően vagy ajánlottan, hanem – jé! – csak azt csináltuk Borival, amihez kedvünk és erőnk volt éppen. Mindenkinek ajánlom az effajta pihenést: igazi kikapcsolódás, a hétköznapi taposómalom szöges ellentéte. És milyen régen vágytuk már…

Oda-vissza az OpenWorld buszaival utaztunk, tizenegy óra alatt teszik meg az utat minden éjszaka ezek a csíkszeredai illetőségű buszok, így a sofőrök kívülről fújják a járást. Tudják a kanyarokat, hogy hol rossz az aszfalt (vagy hol nincs… például Korondon minden tavasszal elmossa a hidakat a patak – ez igaz legenda, megbizonyosodhattunk róla, pedig már hol van tavasz), és hogy merre van beépített sebességmérő rendszer.  Mindent együttvéve, a retúr jegyet 10 000 Ft/fő (!) áron vettük, a személyzet minden kívánságunkat leste, a székek kényelmesek voltak – nem panaszkodhatunk.
Sőt… Mivel a sofőrök minden éjjel feltűnnek a határon, elég jól ismerik a személyzetet: egy ‘Kovács’ nevezetű határőrrel azt is le tudták zsírozni, hogy visszafelé soron kívül léphessük át a határt és ne kelljen kivárni azt a körülbelül negyven buszból álló sort, ami előttünk állt. Kovács urat ugyanis igen meghatotta a felajánlott üveg borvíz.

Székelyudvarhelyig busszal mentünk, ott már várt ránk Isti (erdészekhez illő teljes zöld szerelésben) és a jó öreg Opel Frontera, aminek magyar rendszáma és forgalmija van, és nem mellesleg jól át is van alakítva: itthon még pár éve offroad versenyek szereplője volt – így nagyon magas építésű (még rajta van néhány reklám és rajtszám is); Istiék pár éve egy kedves árpádföldi családtól kapták a gépkocsit, mely ma benzin- és gázüzemű, így igazi kincsnek számít a hegyi utakon. Kérdésemre Isti elmondta, hogy már nem egyetlen jogosítványt (saját szavával “hajtásit”) használnak ketten az ikertestvérével Örssel, mint előző látogatásomkor.
Észak felé indultunk, még megállva Zetelakán. Betértünk a boltba, többek közt kutyakaját vettünk a hentesnél – már ekkor elfogott a gyanú, hogy mekkora kutya lehet az amely két kiló csontot eszik meg naponta – később a félelmem beigazolódott. Istiék a medvék, rókák, farkasok és egyéb kedves állatok ellen védekezésképpen nem tacskót tartanak, hanem egy derékig érő, nyáladzó, hosszú szőrű ebet, mely az állítás szerint még kölyök, de akkora fogai vannak hogy én ilyeneket még filmekben sem láttam.  És bevallom férfiasan: amikor először megláttam Morgót rohanni, történetesen éppen magam felé, nem nagyon hatott meg Isti “nem bánt” jótanácsa, akármilyen kedvesen is mondta. Morgó ugyanis kaukázusi és lengyel farkasölő keverék. E tulajdonságait meg is mutatta nekünk rögtön első éjjel, amikor éjféltájt medve vágott át a birtokon (szilvázni ment ugyanis). Nagy kalamajka volt heves kutyaugatással és vicsorgással, az egész környék ugatott, de semmi egyéb nem történt. Persze ebből mi semmit nem vettünk észre, mert az igazak álmát aludtuk a csűrben; Istiék mondták el reggel a sztorit és mutatták a nyomokat. Ők a hálószoba ablakából szabad szemmel látták a medvét a telihold fényében. Az állat simán átmászott a magas fakerítésen, nem törődött sem a kutyákkal, sem a patakkal vagy láppal. Csak a szilva érdekelte.

Kata, Isti felesége innen való Cinkotáról (ez még Budapest), együtt nőttünk fel, nagyon régen ismerem. Gimnázium után Sopronba ment az erdőmérnökire, ott találkozott Istivel, aki a zetelaki erdőmérnök fia. Hetedhét országra szóló lakodalmat ültek két éve a Hargita egyik különösen szép lankáján, a Tündérkert Panzió mellett. Én voltam a hivatalos fotós. Katáék azóta mindig hívnak vissza, így kerültünk most hozzájuk.
Sokszor hallottam, hogy milyen érdekes az életük: el kellett menniük a Kárpát-medence legnyugatibb szegletébe, hogy találkozzanak, s most meg a a legkeletibb végében laknak a Madarasi Hargita lábánál.
Egy romantikus faházban laknak hárman: Kata, Isti és az éppen egyéves, tejfelszőke Boróka. A második gyermek október végén várható. A házba nincs bevezetve víz, az áram néha elmegy, erőssége ingadozik, csatornázás sincs – nem is nagyon lehet a Hargita kemény köve miatt, az út is szörnyű. Aszfaltborítást az Ivó völgyében futó, Zeteváraljáról nyíló keskeny út is másfél éve kapott csak, pedig azon régóta üzemel buszjárat is, és üdülőövezetszerűen kiépült a környéke abc-kkel, panziókkal, bolttal, templommal és a helyi gyerekek négyosztályos iskolájával. De az ivói úttól fel Irigyveszére keserves kínok árán jut el minden járgány. Ha eljut.

Az éjszakákat egy romantikus csűrben töltöttük, szénán aludtunk lovak és csirkék felett (és néha macskák mellett) – a padláson. Fene se gondolná, hogy mennyire kényelmes ágy ez így. Szerencsére nem vagyunk semmire allergiásak, mert különben teljesen biztosan megfulladtunk volna reggelre… A szénába ugyanis mindenfajta fűféle bekerül válogatás nélkül, amit levág a kasza.
Reggelente újabb akaraterőpróba várt ránk: kútból húzott vízzel kellett mosakodni, mely elvétve nevezhető melegnek, de annál tisztábbnak (persze szegény Bori kontaktlencsét nem használt egész héten, annyira azért nem bízott a vízben). A hajmosásnál még jobban kellett vigyázni: az ember lába is könnyen görcsöt kapott a vízhőmérséklettől, de amikor az fejet ér különösen veszélyes lehet. Persze, volt egy másik lehetőség is a mosdásra: a kert végén futó kis patak e célra kialakított zúgójában – de sajnos éppen akkor a patak nem folyt, amit nem is bántunk annyira, ugyanis a napos részeken vipera él arrafelé, és ha neadj’ Isten ráhág az ember, könnyen megjárhatja. Ennek tudatában mindannyiszor próbáltunk vastag zoknit és bakancsot felvenni, ahányszor ismeretlen környéken vitt az utunk; persze Katáék – mondani se kell – mezítláb mentek…

Kata főzött ránk is, mintha családtagok lennénk. Gazdag asztal volt. Pálinka, áfonyával ízesített bor, áfonyaszörp – amit maga készített -, likőr, juhsajt, szalonna, szalámik és kolbászok többek közt lóhúsból, gombapörkölt (helyben szedett termésből – Katának ugyanis a gombákhoz is van jogosítványa), gyümölcsleves (szerencsére megszokott, itthoni módon – mert a helyiek ott sósan eszik), nutella, mindenféle lekvár és frissen szedett teafüvek, melyek közül nekünk a menta ment a legjobban. Haha. Kenyérért mindig le kellett menni boltba Ivóba, de tejért nem: a tehéntulajdonos család minden este kilencre várta vevőit, előbb nem, mert akkorra fejték meg a teheneket, miután azok hangos kolompolás kíséretében visszatértek a legelőről.

Egyik délután lementünk a zetelaki víztározóhoz. Gyönyörű hely…  A gáton fut át a megyei út is Gyergyószentmiklós felé. A 234 hektáron elterülő víztározót három patak táplálja: Sikasszó, Nagy Küküllő és Deság patak. A tó mélysége eléri a 20-30 métert, de egyes állítások szerint helyenként akár a 40 métert is megközelíti. Istiék fürödtek is benne, azt mondták a teteje kellemesen meleg, de alább már nagyon hideg. Borókát is bevitték a nagymamától kapott kicsiny, felfújható hajóban, hogy ne érje semmiképp hideg víz, de hamar feladák: a román tengerparton vásárolt úszógumi több helyen lyukas volt, pedig most vették ki a csomagolásból.
A tó vízszintje a két teljes hónapon át tartó (június és július) esőzések miatt több métert emelkedett és még most is a szokásos szint felett volt. Látni lehetett a nyomokat: a fenyők oldalt, a parton nem bírták sokáig a vizi életet, sok megadta magát közülük.

Isti egyébként az egyik diplomáját igen érdekes témában írta: arról, hogy a medvék milyen arányban betegítik meg a fenyőfákat azzal, hogy lehántják a kérgüket az alattuk folyó édes gyanta reményében, melyet aztán kitartóan nyalogatnak. A kijelölt egy hektáros területen minden fát beszámozott és követte állapotukat. Megállapította, hogy az erdő nehezen bír el ennyi medvével, két és félszeres az aktuális medveállomány a normálishoz képest. Ráadásul a kéregtelenített fákat később sokkal egyszerűbben támadja meg a sebzett helyen bármilyen betegség.

Ez csak egy kicsiny beszámoló volt a kinn töltött szűk hétről, de talán megérte leírnom, nagyon tanulságos volt ez az út. Lehet pénz nélkül is élni, mindent megad a természet amiből hiány van.
Tegnap kaptam Katától egy e-mailt, talán nem haragszik meg, ha idézek belőle.

Szia!

Remélem szép élmény maradt nektek ez a kirándulás, és jöttök még hozzánk. Talán majd jobb szállással is tudunk szolgálni, mint a csűr, idővel…
Közben nálunk beállt az ősz. A Hargitán már kétszer havazott. Egy ideje már fűtünk is. Vége lett a nyárnak. Milyen gyorsan eltelt.

Jó érzés, hogy vannak barátaink, akik nem felejtenek el minket, és habár ilyen messze a “világ végére” költöztem, mégis milyen sokan jönnek és meglátogatnak. Igazán tartalmas nyár volt, és ezt nektek is köszönhetem. Talán ezt érzem igazán küldetésemnek, hogy ha el is vonultam a világtól, megmutassam minél többeknek, hogy egyszerűen, szegényesen milyen boldogan és szabadon lehet élni. Hogy nem minden a vagyon és a rang. Megéreztem, hogy a két kezem munkája a legértékesebb, és semmivel sem nehezebb ha munka árán érek el valamit, mintha pénzen veszem meg. De mindenképpen békésebb és tisztább így.
Szeretnék minél többeket elhozni ide, hogy érezzék meg a tisztaságot és békét. Remélem ti is éreztétek. Itt szó szerint közelebb vagyunk az éghez.

Bármikor szívesen látunk ezentúl is, és hozzatok másokat is, akik nyitottak az Ég felé, és tudnak valami értéket hazavinni innen.

Köszönjük látogatásotokat

Mi

Bori naplóbejegyzése:

Nulla alvás, kómás szemek, kávéhiány, kontaktlencsenélküliszem, a kocsi, ami mindent bír. Süt a nap. Pedig ez Erdély. Pedig augusztus vége. Megérkezünk Udvarhelyre, átrázkódunk (a szép értelmében) Zetelakára, már majdnem bepisilünk…jó. Doma kicsit nem annyira, de lehet hogy csak férfiasan nem vallja be, aztán végre fel a hegyre. A Hargitára. Vár ránk egy Kata egy sétáló babával. Meg egy medve. Ja nem! Az a kutya. Van még sok más állat is, de főleg légy. Még medve is. Mármint igazi. Éjjel. Csak éppen a csűr annyira hangszigetelt, és kényelmes, hogy átalusszuk az egészet. Pedig még a kerítést is széttöri másztában…:) Másnap először próbáljuk ki a Hogy mosakodjunk folyóvíz nélkül? című részt. Furcsa, megszokható…legalábbis arra a pár napra. A hosszútávot nem tudom…:) Pakoluk boglyát, vigyázunk, nehogy viperára tapossunk, megyünk, amerre a szemünk lát, látunk olyan szépeket, hogy az leírhatatlan, eszünk medvekakit…:D…értiakiérti, figyeljük, Isti milyen jóízűeket tud enni, megyünk este tejért, eredeti, helyben folyó (?), a kutyák épphogy nem esznek meg, majd alszunk olyatdeolyat, hogy véletlenül fél12kor kelünk(!!!). Kár hogy vége. Kár hogy Budapest ilyen büdös. Kár, hogy valaki nem tud ilyen szépre gondolni a metrón. Kár, hogy várni kell a következő nyárra. Köszönjük Nekik, a Fodor családnak, s Domának. Hogy intézte, hogy képezte, és hogy húzott helyettem vizet a kútból.

Sok szeretettel üdvözlök mindenkit,
s köszönöm az irigységeskedésteket: igen sokat csuklottam Londonban…
Írok pár fotós dolgot – elvégre ez elsősorban egy fotós blog -, utána élménybeszámoló és képek – vegyesen, mert ezesetben úgy dontöttem, hogy szinte minőségi korlát nélkül tolom fel a képeket: elvégre ezek a képek egy hozzám igen közel álló csoport talán életre szóló élményét tükrözik, ahogy az enyémet is. Ezért előre elnézést azoktól, akik azért jönnek ide, hogy objektíve jó képeket lássanak és új technikai fogásokat sajátítsanak el.

A Sigma 12-24-nek tényleg nagyon lágy a rajza, összemérve bármely más obim rajzával – egyszerűen összehasonlíthatatlan. De még így is sokat használtam (szinte minden képem ezzel készült), mert ritkán adódik ilyen nagylátószögű lehetőségem, meg akartam is szép városképeket csinálni, amire ez az obi teremtetett. Hülye voltam, mert nem jutott eszembe elvinni az analóg EOS 300-ast, így nem érezhettem meg, hogy mit jelent valójában Full Frame vázon a 12 mm. Majd legközelebb.
Sötétebb helyeken (pl. templomokban) kénytelen voltam nyitórekeszt és iso 800-at használni; állványt nem cipeltem mert így is baromi sokat gyalogoltam. Az eredmény: deréktól lefelé erőteljes izomláz. De így is megérte. (Képzeljétek, pl. a South Kensington metrómegállóban negyed órát kellett vonulni az aluljárókban, mire megláttam a peront… De legalább hullámosak az utak, és kanyargósak, nem mint itthon. )
Sok olyan helyen megfordultunk, ahol nem lehetett fényképezni – most nem a templomokra gondolok, mert ott lehetett – mindenhol, kivéve ha éppen liturgia zajlott -, hanem a fiúkórusok énekléseire, melyek amúgy sírós élményt jelentettek profizmusukkal. Néha az volt az érzésem, hogy minek próbálkozunk mi itthon ezzel, úgysincs semmi esélyem nekem se eljutni soha arra a szintre, amin ott egy nyolcéves gyerek énekel, olvas kottát, koncentrál és hozzááll az egészhez. Nem dumál a próbán, teszi a dolgát, és közben megingás nélkül tiszteli a feljebbvalót. Nem reklamál és lázad. Fel sem merül benne.

Koránkelés, emnullás, checking, Boeing 737-800, füldugulás, felhők feletti mély kékség, mosoly és izgalom. Sajtos és szalámis szendvics a gépen és narancsjuice, kávé-tea. Északi-tenger felett ereszkedés, felhőpamacsok, Gatwick. Leszállás – hazaSMS. Lágy és napos idő, Tappins-busz, jobbkormány, szokatlan minden irány, Oxford, YHA Hostel, időzóna, pénznem. Városnézés, szél, college-ok, Christ Church, Harry Potter-ebédlő, High Street, Double Decker, New College – Edward Higginbottom, evensong, Byrd – Mass for 5 voices, Merton College, Nick Clapton, Magdalen College – Michael Piret, evensong, Bodleian Library, beszéd és hallgatás, Sheldonian Theathre, parkok és bátor mókusok-hattyúk-őzek-sirályok. Napfelkelte, énekes fiúk és felnőttek káprázatos hangja, próba ritmusa. Gótika, román, kórusrekesztő, orgonák, séta-séta-séta – izomláz, szél, sál, McDonald’s – gyönyörű magyar eladóval . Exeter College – festett orgonasípok, Rogers Covey-Crump, biciklik, kint élő magyarok, piac, hóvirágos rét. Foci, rögbi, futkosás. Fiatalos városka sok diákkal. Könyvesboltok, ebéd. Kényelem, alvás. Feri úgy horkol, hogy Lőrinccel 10 percig röhögünk az éjszaka közepén.

Koránkelés, pakolás, Tappins-busz, London, Chelsea. Temzepart, pécsi székesegyház-alakú gyár. Városnézés, Westminster Abbey – James O’Donell és Cathedral – Baker, próba, Evensong, taxik, EAT. A Westminster Cathedralben bizánci térérzet; Big Ben, Parliament, Underground, Embankment, Pimlico – Grosvenor Road, London Eye. Trafalgar Square, Fish and Chips, éneklés, Guinness. Csendes séta a rakparton Borival. Hógolyó és zebra. Rochester, Charles Dickens, Gatwick – a repülő fél órát késik. Marci, köszi a töltőt, az átalakítót holnap kifizetem. Hyde Park séta (naugye), Emirates Stadion, Arsenal. St. Paul, Tower, Stella koncert. Kétórás séta a kékórában egyedül, fantasztikus utcazenész, naplemente, csoportkép. Canterbury: Becket Szt. Tamás – életrajz -, hatalmas templom (még nem láttam nagyobbat és szebbet).

És a képek. Ez még nem az összes, mert még nincs kész a feldolgozás – de annyian rágták a fülem és sóhajtoztak (ugye, Dorottya? ), hogy engedtem a nyomásnak. Talán érdemes még később is visszanézni, mert folyamatosan gyarapodik az anyag, ahogy időm engedi.

Ajánlom elindítani előbb ezt a youtube-on talált himnuszt, amit mi is énekeltünk a néppel az Abbey-ben szombat este. Az érzés, hm, leírhatatlan. Ugyanígy hangzott élőben is.

Köszönet a mindenért, erre mindig fogok emlékezni.

UPDATE: a csoportkép eredeti, 15 mpixeles méretben elérhető itt.
2010.  március 15. Ezen bejegyzést már nem szándékozom bővíteni, így több kép ebbe a bejegyzésbe nem kerül.

Így énekel egy anglikán gyülekezet (a videón Diana temetésének egy részlete látható):

Éjféli mise introitusa 2009 karácsonyán a Katedrálisban. No comment. Hol vagyunk mi ettől a zenei és liturgikus színvonaltól..?

Ps. 38 szintén a katedrálisból:

Ps. 67 az Abbey-ból:

2010. március 4 és 9 között Angliában (Oxford, London, Canterbury és Rochester) leszek, és megpróbálok jó képekkel hazatérni. Persze lesz sok kommersz is, mert nem jártam még Angliában és én is turista vagyok – s így, mint minden rendes embernek: nekem is lesznek képeim a Big Benről, London Eye-ról Chelsea Stadionról, Hyde Parkról – ésatöbbi. Úgyhogy lehet kezdeni készülni unalmasabbnál unalmasabb képeket böngészni ezen az amúgy is unalmas blogon. Kérjük, zárja be a böngészőt, ha jót akar. Köszönjük.
Persze elsősorban nem fényképezni megyek, mert a Zeneakadémia szervezi (és nagyrészt fizeti is) az utazást – ezért aki március 7. vasárnap 17:30-kor a Wetminster Cathedralben jár, hallani fogja az LFZE Egyházzene Tanszékének Kórusát, amint az istentiszteleten énekel. Aki erről lemaradna, annak a Stella Énekegyüttes Lunchtime Concertet ad a St. Olave’s Church-ben 8-án hétfőn 13.05-től. Mindenkit szeretettel várunk.
Természetesen amikor nem kötött program lesz énekléssel vagy próbával, akkor megpróbálok csatangolni a környéken, vállamra kapva a mostmár jelentékeny súlyú fotóapparátot. Úgyhogy nyugi, lesznek képek. Mert tudom, hogy nagyon aggódtatok, hogy nem… Anya, Apa: nem, nem veszek el. Van a mobilon Google Maps és nyomtatott térkép is. És angolul is tudok valamicskét. No para.

Londoni szállásunk közvetlen a Temze partján lesz, a Chelsea és a Fulham Stadion között. Ez nem utolsó szempont! (Gera Zoli, ha olvasod a blogot, szívesen látunk téged is a koncerten… ) Google Earth barátom szerint szép a környék. Az időjárás meg változatos; bízom a napsütésben. Nem akarok Londonban is metróban fotózni.

Köszönetet mondok Krampusz barátomnak, akivel eddig összesen két percet beszéltem, mégis az előző postra reagálva nem átallt mindenféle ellenszolgáltatás és komoly ismeretség nélkül rendelkezésremre bocsájtani Sigma 12-24 mm f4.5-5.6 DG HSM EX ultranagylátószögű objektívét. Még most sem nagyon hiszem el, hogy velem ez megtörténhet. Csak úgy kapok kölcsön egy 250 ezres optikát? Ma, Magyarországon? Sőt, nem csak a repülő indulása előtt fél perccel, hanem négy nappal előbb, hogy legyen időm kicsit kipróbálni, hozzászokni… Érdekes, nem lóg bilibe a kezem. Hiába, vannak még jó emberek a földön. Nem is kell keresni, ők jelentkeznek.
A Sigma 12-24-ről első körben szerzett tapasztalataim szerint azt tudom mondani, hogy számomra egyelőre döbbenet az a szög, ami belefér egy képbe. Témakeresésnél még nem tudom akkora látószögben nézni a világot, mint amit az optika megenged. Érdekes és izgalmas feladat, új távlatokat nyit – még mindig úgy komponálok, hogy nézem a keresőmezőt, mert másképp nem látom egy kockában a szemem előtt elterülő világot… Fantasztikus dolgok ezek. (Milyen jól fog még jönni ez egy zsúfolt londoni utcán, vagy tájképeknél, hmmm…)
A lencsetorzítás mértéke akkor vehető igazán észre, ha megdöntöm az objektívet felfelé vagy lefelé; ilyenkor egyből teljesen felborul minden függőleges. Vannak, akik irtóznak a torzítástól; nem én találtam fel a spanyol viszt, de azt mondhatom: a torzítást is lehet a kép javára fordítani, úgyanúgy, mint ahogy a színzaj is lehet jóbarátja az embernek.
Az előrejelzések is beigazolódtak, melyek szerint az obi tág rekeszen a sarkokban nagyon lágy képet ad – ez persze rekeszeléssel nagy mértékben orvosolható, de sajnos nem lehet mindig állvány az embernél a 22-es blendés táj- és városképek relatíve hosszú záridejéhez. Vignettálást eddig nem tapasztaltam. Az AF eddig mindig megbízhatóan és gyorsan működött, a zoomgyűrű kicsit szorul. Az EX sorozatú Sigma obik gumis-műanyagos bevonata nagyon megnyerő számomra; ez ennél az objektívnél is így van.
Fontos tudnunk az obi fényerőtlenségéről: az f4,5-5,6 nem túl acélos mondhatni rossz. Ez azonban mégsem nagy probléma, mert a nagylátószög miatt tág rekesszel is nagyon mély a mélységélesség, és nem kell elmenni a 22-es rekeszig a végtelen élességtartomány eléréséhez. Tipikus tájképobi, használatához állvány szinte elengedhetetlen – ellenkező esetben játék következik a váz zajszintjével. Én eddig nem nagyon mentem ISO 400 fölé mert elég fényerősek az obijaim, azonban ennél az obinál már első alkalommal is igénybe vettem a 3200 ISO-t.  Mert állványozni nem szeretek (persze ez változhat…).

A képek eső után készültek a Deák téren és a Bajcsy-Andrássy kereszteződésében.

Kérdés: nem tudjátok, hogy lehet fényképezőtáskát szállítani repülőn? Fel lehet vinni a gépre, ugye?
[Váz (500D), 4 obi (fix 50 1,8; Sigma fix 20 1,8; 70-200 F4 L USM; Sigma 12-24 f4,5-5,6), vaku (420EX), akksik, töltők, filterek, memória, stb.]